Nehéz volt eldönteni, hogy a holland válogatott vagy Edwin van der Sar bosszankodott jobban a Svédország elleni negyeddöntő végén, a tizenegyespárbaj előtt. Az oranje és a tizenegyesek rossz viszonya közismert volt, a gárda korábban négyből négyszer bukott el ebben a "szerencsejátékban" (háromszor az elődöntőben, ami önmagában is külön "bravúr"…), az már kevésbé volt talán tudott, hogy a legutóbbi három alkalommal Van der Sar állt a kapuban.

Általában kiszolgáltatott helyzetben. Nyolc éve, a franciák elleni Eb-negyeddöntőben Zidane, Djorkaeff, Lizarazu, Guérin és Blanc, két esztendővel később, a brazilok elleni vb-elődöntőben pedig Ronaldo, Rivaldo, Emerson és Dunga lövéséhez semmit sem tudott hozzászólni, 2000-ben, az Olaszország elleni elődöntőben ugyan megfogta az első tizenegyesét a ráadásban (Maldini volt a rúgó), de Di Biagio, Pessotto és Totti is becsapta, ráadásul a csapattársai kisebb lövészünnepséget tartottak a De Kuipban, mindent eltaláltak, csak éppen Kluivert kivételével a hálót nem. Frank de Boer, Stam és Bosvelt rontása pedig azt jelentette, odavesztek az aranyálmok.
Svédország ellen ötödször (Hollandia), illetve negyedszer (Van der Sar) várt rájuk tizenegyespárbaj, amelyik ezúttal a szokásoktól eltérően alakult.

Elsőre nem az oranje rontott (Ibrahimovic lőtte az égbe a labdát), utána ugyan Cocu lába megremegett, a hatodik sorozatban azonban eljött Van der Sar nagy pillanata. A svédek csapatkapitánya, Olof Mellberg a kapu bal oldalát vette célba, a hollandok egyese azonban kitenyerelte a labdát, és mivel Robben nem hibázott, biztossá vált, hogy az oranje az egymást követő második Eb-n ér oda a dobogóra. 
"Tudtam, hogy korábban háromszor is veszítettem ebben a párbajban, de nem voltam túlságosan ideges, csak azzal foglalkoztam, hogy a csapat hasznára legyek – mondta Van der Sar. – Abban is biztos voltam, hogy valamit változtatnom kell, mert a korábban járt út nem vezetett sehova. Rendszereztem, és kihasználtam az előző tornákon szerzett tapasztalataimat. A televízió segítségével már ismertem néhányukat, és láttam a tornán korábban lőtt két tizenegyesüket. Az is önbizalmat adott, hogy tőlünk öten azonnal vállalkoztak a rúgásra, és azt sem szabad letagadnom, hogy volt némi szerencsém is."

A torna után a válogatottól elbúcsúzó Van der Sar pályafutása korábbi szakaszaiban is volt már a szerencse kegyeltje, elég csak megemlíteni, hogy 1993-ban úgy került be végleg az Ajax kezdőcsapatába, hogy Stanley Menzo az Auxerre elleni UEFA-kupa-negyeddöntőben hibát hibára halmozott, Louis van Gaal vezetőedző pedig kitette őt a gárdából. A lábbal is kiválóan dolgozó – Johan Cruyff félig viccesen, félig komolyan egyszer őt nevezte az Ajax legjobb támadójának – Van der Sar villámgyorsan megszilárdította a helyét, a második amszterdami aranycsapattal Európában és odahaza is trónra lépett, majd ugyanezt megpróbálta a Juventusszal is. Csakhogy a torinói gárdával – amelynek ő volt az első külföldi kapusa – semmit sem tudott nyerni, és Gianluigi Buffon 2001-es érkezése után erre már reménye sem lehetett.
A kispad helyett a "zebráknál" sokkal kevesebbre taksált Fulhamet választotta, amely akkoriban nagyratörő terveket dédelgetett. Mohammed Al Fayed nem sajnálta a pénzt, csakhogy az eredmények nem úgy jöttek, ahogyan a tulajdonos szerette volna, így csökkent az éves támogatás mértéke, és a Fulham is megragadt a középmezőnyben.
Alighanem évek múlva a londoni klubtól nem tud olyan ajándékkal búcsút venni, mint legkésőbb egy hét múlva a holland válogatottól